folyékony torztükör

most, hogy így több mint egy éve elhatárolódok tőled, remélem el van mentve ez a link. gyűlölöm, hogy még gondolsz rám. hogy álmomban pont azokat kell rólad újra álmodnom, amitől szabadulni akarok. hogy valaha volt egy ember, aki ezt megtehette velem. hogy jössz, és azt mondod szeretsz, és tudom hogy mindig el is hitted, tudom, hogy még ma is hihetetlennek tartod ezt az érzést. ami miatt alig tudtál elengedni. az a vicces, hogy jobban szerettél, mint én téged. én még gyerek voltam, és már néhányszor átéltem. de te bennem találtad ezt meg először. hogy volt, hogy iszonyú gyenge voltál, és könnyes, és dühös. soha senki nem látott ennyire féltékenynek. mindenki azt hitte, hogy ami köztünk épül, az örök. de én mindig tudtam, azon a hajnalon is, azon a baljós balatoni viharos reggelen, mikor a tetőtéri ablakon először szökött be a tó illata, és belém szorult. ott álltam az ágyon. én már akkor tudtam, mikor a mólón ültünk, hogy felesleges szerelmet vallanom. minden egyes kiivott borosüveg után tudtam, hogy ez egy boldogtalan tiszavirág. hogy karnyújtásnyira vagy, és még most is szeretsz. pont úgy, ahogy soha senkit nem leszel képes. hiába is élsz majd bárki mellett, az soha nem vele lesz. hogy mindent megtettünk egymásért. hogy végig rettegtél, hogy elhagylak, hogy végig tudtam, hogy majd elhagysz. kidobtam a fényképeket. alig van már rólad emlékem. csak ilyenek, hogy éveken át könnyes volt a szemem. és akkor spontán begyalogolsz az álmomba, és azt mondod menjek fel a szobádba, de aztán menned kell. mindig csak ilyen kis markolhatatlan időre voltunk. pedig mennyire szükségem lett volna rád. mennyire nem mertünk igazán szeretni.

- szeretlek.

- én azt hiszem szerelmes vagyok beléd!

másnap mentünk nyaralni. és te tényleg szerelmes voltál. de én soha nem tudtam elhinni. szerettelek. tényleg. sajnálom, hogy csak a fájdalom órái maradtak. sajnálom, hogy látnod kellett azt a csókot, és sajnálom hogy akkor összetörtél. de már nem volt maradásom. elevenen égtünk el. már aznap októberben, mikor először beszéltünk. egész életemben szerettelek. készültem rád. és ez így van rendjén.

legyél nagyon boldog, kérlek.

pont így.

"szeretni szeretni szeretni szeretni
szeretni szerinted annyi csak hogy jössz
szeretni szeretni szeretni szeretni
szeretni szerinted annyi csak hogy jössz, látsz, mész ... "

kép-illat-hang-szavak-emlékek.

jobb lenne már nélkülük.

rángatják egymást. elő.

                                       azért mégis volt valami abban az éjjelben.

                                       hajnalban.

talán egy roppanásnyi időre, volt olyan, hogy mi.

se előtte, se utána.

torlaszok, fények, örvények.

kegyetlen magasságok, alja nincs szakadékok.

veszélyes tornácok, sötét alagutak.

vérem vetted akkor. sűrűsödik a képzelet.

         tenyeremben oltottad csikkedet.

fény volt. törés, szakadás.

érzem az illatod. a szoba émelyítő befogadását.

a hűvös paplant, a nincstelen napokat.

                 fájni fog a feledés?

   menj messze, vagy gyere egészen közel.

hogy két kezemmel téphessem ezt most ki/el.

de egy pillanatig se hidd, hogy ez igaz, vagy hogy vagyok annyira gyenge, vagy hogy várlak. várom, igen az időt, ami átmos.

mert a vereség valóban nem egy opció

s, hogy a végek kezdetébe belepréseltél mindent, és üresen kezded a holnapot

semmi fény, semmi illat

előnyt adok minden újnak

minden rám törni készülő vágynak

és a fények, ó azok a csodálatos árnyalatok

várnak, váratnak

pontos érkezésekben van elrejtve a lényeg

hogy a kapcsolódások igazán zökkenőmentesek legyenek

és már nem vagy az árnyak között

hogy őszinte legyek, sehol sem

de ez így a jó

eddig kellett kísérned

vakon kitárt ablakok

kóbor macskakövek

pattintott szikrák az éjben a csillagok

ami törni készült, az eltörött

ami élni vágyott, most kezdődik

s a világ, az örök hírnök

véletlen találkozások

véletlen lélekvillanások

örülök, aki eddig jött velem

lesznek még csodák

annyira bután néz ki, hogy benne van a mobilomban az első csók dátuma.

meg az utolsóé is.

nl.

néha még.

végülis csak kikopott belőlem ez.

                                     ezer évnyi év.

végül csak sikerült.

az első két napban, még elhittem h kiürülhet a szervezetemből..

meg is lepett, h csak így. hogy csak ilyen könnyen.

de aztán úgy voltam, vele h egy illúzió? hát miért ne.

majd lecsapott, elemi erővel. és mar, és fáj.

és azt hiszem, ha elég erősen kaparom a csuklóm gyenge bőrét, akkor majd kiszakad, és kiszökik.

vissza akarom kapni.

mit?

egy ködbe vesző alaptalan boldogság ízét.

nem vágyom több pillangóra sem. minden tiszta. minden.

hogy bánok-e valamit?

igen. azok közé tartozok, akik ha újra kezdhetnék... változtatnának.

viszont kevésbé soha nem szeretnék. az nem az én műfajom.

három szív. három név.

"egyszer kockáztattam

és a szilánkok még most is megvágják néha a talpam

könnyebb hát feladni, nem igaz?

feladom

elfutok"

soha nem tettem. mások gyorsabbak voltak.

"azért, mert a szívem olyan, mint egy tükör, a legteljesebb és legvégsőbb pontokig ugyanolyan. és mivel valaki egyszer darabokra törte, használhatatlan lett. muszáj volt valamit kezdenem vele, hát megragasztottam. de ha most valaki megint véletlenül leejti, vagy akár szándékosan a földhöz vágja, akkor ott fog először széttörni, ahol meg volt ragasztva, mert ott a leggyengébb, de emelett újabb törések keletkeznek rajta, és mivel az elsőt is alig éltem túl, ezt már nem hiszem, hogy képes lennék. fognám magam, és egyszerűen ott hagynám, ahol van, mert nem sok hasznom volt belőle. és végleg elveszíteném valamiben a hitem, ami - ahogy azt másokon látom - egy valódi csoda tudna lenni."

sok túlélés lesz még.

                  1 év - inkább volt jó döntés mint rossz

kínok nélkül varrtuk a szavakat

egymás bőrébe

hímzett bordák közt

meztelen karok

ívek, virág minták

stilizált kis tegnapok

fércek mentén

haladok

recseg az olló alatt

nehéz bűnös

szövet

vágy karmokat

fordítok a tested

belsejébe

                             nincs már felettem hatalmad