konzervgyár

                  1 év - inkább volt jó döntés mint rossz

kínok nélkül varrtuk a szavakat

egymás bőrébe

hímzett bordák közt

meztelen karok

ívek, virág minták

stilizált kis tegnapok

fércek mentén

haladok

recseg az olló alatt

nehéz bűnös

szövet

vágy karmokat

fordítok a tested

belsejébe

                             nincs már felettem hatalmad

"...tudja,mi marad a szerelem után. pici remegés a kézben és gyomorban, láncdohányzás, nehézlégzés, (inni már nem iszunk. attól ilyenkor csak rosszabb.) sok kávé és tea, álmatlanság, étvágytalanság, kóros fecsegés.

de ez csak az első,külső kör.

a lélekbe befelé haladva ezután a titkos szadizmus következik.

a gyűlölet önmozgása.."

.......................................................................................................

...soha nem fogsz megérteni...

ez még a jéghegy csúcsa sem.....

persze csak úgy, hogy igazán kerüljön ide egy pont..

az a lap vagyok, amit utoljára kezedben tartasz

amit támasztanál, de nincs mihez

sehova nem illik páratlanul

mégis megpróbálod, hova illik

- szél fúj -

omlik a vár

földön fekvő lapok

azt hisszük a szerelem

egy mélységes gödör

ha nem viszonozzák

azt hittem: fáj a szívem

és bánat van a szememben

- semmiség csak -

most kezdődik csak a harc

háború

az életért

az élettel

egy hónapig nem leszek

kívánjatok nekem szerencsét

nekünk

köszöntem.

úgy vagyok ezzel, hogy még az utolsó kis félköríves mosolyt is megőrzöm, emlékezni fogok rá, mint hosszú tél után az első tavaszi délutánra.

közben mocskolom a világot, teltkarcsú titkokat fecsegek, átkokat szórok. mentegetem, magam hogy ilyen vagyok, pedig ez az egyetlen kifogás, amit gyűlölök.

most mégis feltámadt. búra alatt őrzött harmónia.

s hogy visszatérve hozzád...

ismét inkább ajkamba haraptam, minthogy kérésben fakadtam volna ki.

csak nézem az elszánt mozdulatokat, ahogyan tudom hogy teszel majd, ahogyan követem a kanyarulatát a gondolataidnak, s nyugtázom: én is így tenném.

mégis.

apró porrá őrölt át nem mentett boldogság. emkékezni fogunk egymásból, az érzelem mészárlás előtti korból is?

halvánnyá halták magukat a kedves szavaink.

mégis.

bennem csak azok a képek élnek tovább, mikor az érzelmek szegleteiben nyugodtan pihentek az arcélek. vagy mikor szorosabbra fontuk lelkünk ölelkező csavarodó indáit.

bennem a hasadás a hajnalt idézi, és nem a pusztulást.

én jöttödre vártam, s te megérkeztél.

jöttödre vártam, s tudtam aki érkezik tovább is áll.

s hogy a kettő között a szívemen áthaladtál?

részemről a szerencse.

                     folyton                                                          m

     vállukkal súrolnak                                                       b

        kezükkel érintenek                                                   e  

testükön zuhanok                                                          r

                     keresztül                                                      e

néha karolnám                                                                 k

     néha taszítanám              

vinném magammal

          szállnánk magasra

                      de mint ma is     

könnyed természetességgel

           került egy kincs az életembe

                                    apró kis csodaszilánkjaim vagytok

csak egy fénytörés töredék volt

- nyitva felejtettem a szívem -

dühömet lapátoltam éppen

ne, csak most ne maradjon bennem

- sárgává marta bőrömet a méreg -

erős bénító fuvallat volt

fagytól komoran érkezett

   menedék kell

suttogta utolsó lélegzetével

   ments meg

talán ha lesütöm szemem

talán ha úgy teszek, mintha itt sem lenne

persze megterítek

megágyazok neki

mintha befogadnám

mintha szeretni tudnám

de én majd egy másik szobába megyek

így is tettem

bezártam az ajtót

majd mint egy könnyű kelme

omlottam elegánsan össze

- hosszú évek művészete ez -

gyöngéden haldoklok

rám nyitott, mert zajt hallott

   remegsz - mondta

igen, csak a dühöm tegnapról

nem, ne hidd hogy szerelmes vagyok

hiszen te itt sem vagy

   azért mert te nem hiszel el, azért én még létezem

rendben, bevallom: rettegek tőled

hogy majd újra birtokba veszel

hogy nem lesz olyan részletem, ami ne illetne téged

ami nem miattad élne

de maradj csak

én inkább most világgá megyek

magamtól.

számolod te egyáltalán a közös múltunkat?

megkezdett mosolyok gyűjtőhelye

én most benned élek tovább

- titkon belőled -

jégkockatartóba rejtett félni tudó sóhajok

csak most legyél erős

vagy most gyengüljek el

voltam egészen messze

s most azt kell hinnem közeledek

talán nem is feléd

de ha mégis

legyen nekünk egy élet elég

azt álmodtam, hogy régen a gyerekek másképp nevettek

sejtjeimet mérgezem veled

és oly andalítóan hat

keserűvé tett ígéretek

hintaágyban ébredések

nem hiszem, hogy kellene

vagy lehetne

veled

vagy

nem veled

szám szélén csordogál

valami tömény alkohol

mikor kikértem még emlékeztem

aztán

aztán mostmár

lenyelem, mert ennél

ennél már nem lehetne jobban mindegy

és hogy  a legszebb játékainkat dobáltuk fel a

fa elérhetetlen részére

hogy majd éjjel lehozza őket a vihar

de egyetlen éjszaka alatt többszörösükre vastagodtak

az ölnyi ágak

soha nem tértek vissza

a visszatérés csak ritkán csal édes könnyeket

- úgyis újra elmész -

szívkamrákba szögelem arcképpem

- tudd majd, hogy rám emlékezz -

áztatják

kaparják

új jövevények

bérelt

fenntartott

hely

- közös emlék oldalletöltés statisztika -

üvegfal mögül csodálom ahogy havazik

nem ablak ez, hanem egy vastag fal

és mikor ráébredek, hogy ez egy fél élet

akkor kirohanok a szürke színek közé

zizegnek a pelyhek

messziről jött mondákat mesélnek egymásnak

óceánokat, s hegyi patakokat emlegetnek

várom, hogy nedves legyen a bőröm

elterveztem, hogy az izgalomban kipirult arcomon

csordogálnak

- majd -

de elkerülnek

közelebb kell állnom hozzájuk

bele a közepébe

a vihar félelmetes zónájába

hogy fakó fehérré marja szemem elől a tájat

- akkor fogok élni -

addig minden csak utánzat

addig csak mézeskalács illattal

eszem jóllakottra magam

addig csak egy fél élet ez

idén nem építek hóembert

gyűlölöm a szükségszerű

eltervezett halált

a születés pillanatába kódolt sors végződést

kiültetem a műnapraforgóimat

az ablakom elé